Naivságomról tettem tanúbizonyságot. A cég telephelye, amin az autó fut, megváltozott.
Júliusban kell vizsgára vinnem az autót, így úgy gondoltam, hogy addigra szépen rendbe hozok mindent, hogy fullos legyek.
Na ma 12 előtt nagy lelkesedéssel elindultam ide az Újpesti okmányirodába, hogy el is intézem a telephely átíratását. Komolyan mondom, ha tudom, hogy mi vár rám, akkor beszegelem az ajtót, hogy még véletlenül se tudjak kimozdulni itthonról.

Mielőtt odamehettem volna el kellett intéznem egy biztosítási bizonylatot, vagy mit, a cégvezetővel. Ez mondhatni még simán ment. Cirka 1 óra alatt meg is volt a 10 perces munka.Nem baj gondoltam, besuhanok Újpestre és ott pecsét ide, pecsét oda és már kész is. Hülye elképzeléseim vannak a bürokráciáról, azt hittem már megszűnt és mindent a kedves ügyfelekért divat fut.

Tévedtem.
Lazán leparkoltam, majd belibbentem egy ajtón, aminek következtében lazán idiótának minősítettek. Jó, azt láttam, hogy az ajtó előtt van egy szék, de nekem ez nem szokott akadályt jelenteni, így szépen arrébb tasziltam és széles mosollyal az arcomon beléptem.

Ahol 3 darab egyenként 120 kg-os hölgy volt és éppen pacalt túrtak kicsi arcukba, ami nem gátolta őket abban, hogy nagyon udvariasan felhívják a figyelmem arra a tényre, hogy éppen az ablakon jöttem be, amit ők azért nyitottak ki, mert melegük volt és az a pici 1 méterszer 1 méteres tábla azért van kint, hogy EZ NEM BEJÁRAT, mert ez valóban nem bejárat.

Éreztem, hogy az esélyeim a gyors ügyintézéssel kapcsolatban eléggé romlottak.
Sűrű elnézést hogy élek bocsánatkéréssel kiandalogtam az „ablakon”, majd megtaláltam a bejáratot. Na mondom sínen vagyok.

A második villám ekkor sújtott le rám.
Azon nem lepődtem meg, hogy a váróban a sorszámadagolóra ki volt írva, hogy ebédszünet, hiszen láttam, hogy ez fedi a valóságot. Azon sem csodálkoztam, hogy erre 30 perc kell a 3 hölgynek, hiszen a mennyiségből kiindulva, ami előttük tornyosult, megkívánja ezt az időmennyiséget. Az sem lepett meg, hogy 5 db sorstársam éppen ott várakozik, arcukon az elmúlt 1-2 óra nyomaival.
De az már kicsit fájt, hogy ott volt még egy táblácska.

„Sajnálattal közöljünk, hogy a mai napra már elfogyott a gépjármű ügyintézéssel kapcsolatban a sorszám.”

Gondoltam kifogyott a papír, hiszen ez velem is előfordul néha. De hát én egy megértő gyerek vagyok és lemondok a cetliről, valahogy csak kibírom. Irányba vettem az információs pultot, ahol az egyik benti hölgy pici leánykája ücsörgött. Hamar megfogadtam magamban, hogy baromi udvarias leszek, mert ha ettől kapok egy pofont, akkor az életbe nem raknak össze.

Úgy mosolyogtam - miközben megszólítottam -, hogy féltem begörcsöl az arcom.

Kérdeztem tőle, hogy esetleg egy pecsét erejéig nem lehetne-e megoldani, hogy ma mégis csak jusson rám idő, hiszen ez az 5 tag, aki kint várta, hogy a hölgyek elfogyasszák szegényes ebédkéjüket, csak nem tart félötig.

Egy szép hangos NEM volt a válasz.
Mivel vitázni nem mertem, így megköszöntem a semmit, és szépen kioldalogtam.
Na rajtam nem fogtok ki – gondoltam-, és megcéloztam a visegrádi utcai okmányirodát.

Hiba volt.

10 perc volt csak maga a parkolás és még 5 perc vita az építőmunkásokkal, akiknek a szókincsük elég korlátozott. De innen már sima utam volt az első emeletig, ahol régi emlékek rohantak meg. Olyan hangulatom támadt, mint anno az 1980-as években, amikor a szomszéd rohant, hogy fussunk, mert ide és ide banán érkezett. Igaz, akkoriban ott jobb volt a hangulat. Na de sebaj, hiszen idefelé már magamban alapoztam arra, hogy ez nem lesz egy könnyű mérkőzés.

Irány az információs pult.
Szépen megállok, és amikor kapcsolok, hogy zord a tekintetem gyorsan vigyorgásba csapok át. Szépen végig néztem a hölgyeket, és mindegyikre úgy mosolyogtam, hogy tiszta szerencse, hogy nem kiáltottak rendőrért, összekeverve egy szatírral. Ekkor valaki háton veregetett, azt hittem valamelyik haver kolléga, de nem.

A Securyti egy szép példánya állt előttem.
Igyekeztem, hogy nehogy elböffentsem magam, mert azt tuti nem élte volna túl, hiszen elszállt volna a folyosó másik szegletébe és ott ki is esett volna az ablakon. Kérdezte tőlem dörgedelmes hangján, hogy mit keresek itt. Mondtam neki, hogy ez jó kérdés, hiszen magam sem értem, de nem igazán volt viccre hangolva a srác. Majd közöltem vele, hogy információra lenne szükségem. Ekkor ő viccelődött és közölte, hogy akkor az elsőt már meg is kaphatom.

OTT A SOR VÉGE!!! TESSÉK ODAÁLLNI!!!

Gondoltam megismétlem neki, hogy nem-nem, én csak információt szeretnék kapni, mire ő felvilágosított, hogy az a 20-25 ember is arra vár, információra. Arcomon némi meglepődést lehetett szerintem felfedezni, mert elég széles mosoly jelent meg emberünk arcán. Majd szó nélkül elviharoztam, remélem ennek a huzata, nem eredményez nála maradandó fülzúgást.

Elővettem a titkos tartalékomat.
Hallottam, hogy a Béke téren is van okmányiroda, irány oda.
Mily meglepő, van parkolóhely, kultúrált információs pult, dekoratív hölgy, mosolyogva fogad és irányít el a helyes irányba. Bent 3 hölgy úgy foglalkozik az ügyfelekkel, mintha nem is Magyarországon lennénk. Nem egymással beszélgetnek, hanem az ügyfelekkel. Öten voltak előttem és 8 perc alatt sorra kerültem.

Nem akartam elhinni, ez álom.
Na mondom, ha most fogja, elveszi a papírjaim és rányom egy pecsétet, és azt mondja, hogy kész, akkor én dalra fakadok. Hát vagy ezt érezték meg, vagy ez ettől független, de nem volt dalolhatnékom. Megmondtam, hogy mi járatban vagyok, majd ő visszakérdezett.

Van időpontja?
Éreztem, hogy ez egy csapda, járt is az agyam ezerrel.

Van, természetesen – most mi bajom lehet, a kezemben 2 kilogramm papír, mindenre felkészülve, még széklet mintát is vittem, biztos ami biztos.

Már ugrott is a monitora elé és nézte.

- Milyen néven?....éreztem, hogy baj van…- Milyen néven van – kérdeztem vissza szépen mosolyogva.

Megértette.

Ő is mosolygott és közölte, hogy jövő hét szerdára tud időpontot adni.

Nem kértem. Megköszöntem kedvességét, meg is értettem majd távoztam.

Irány Újpest, most mondom, átmegyek rafináltba.
Holnap reggelre kérek előjegyzést, és én leszek az első.
Amikor az információs hölgy meglátott, akkor erősebben markolta meg a villáját, amivel éppen egy extra franciakrémest próbált elég sikeresen eltűntetni arcocskájába. Már bántam hogy valahol nem loptam neki virágot, vagy legalább egy nyamvadt szalámis szendvicset hozhattam volna.

Mondom neki, hogy mi a tervem, majd közölte, hogy holnap 8-tól van ügyfélfogadás, de sorszámot már ½ 8-tól lehet kérni. Feladtam, megint megköszöntem a semmit és hazaballagtam.

Holnap reggel 7-kor letáborozok és határozott tervem az, hogy ha kell, mindenkit eltaposva, de megszerzem az egyes sorszámot...

• Csogu jelenti!