Mindig irigyeltem a Cityseket, hogy van egy ilyen fórumuk, ahol kitárgyalhatják a belső ügyeiket, ahol ha kell, egymásnak mehetnek, ahol felvethetnek olyan ügyeket, ami nem urh-téma, nem tartozik a nyilvánosságra, de mégiscsak érdemes róla beszélni.
Nekik nincs szükségük a hallotaxira, hiszen réges régen van hol megszólalniuk.
Az újság többször került már a kezembe, szerkesztőjével többször beszéltem, kértem, hogy a komolyabb, külvilágra is tartozó cikkeket küldje át nekünk.
Mindig megígérte, de sajnos a megvalósulásig soha nem jutottunk el. Pedig mi már az Átjátszó, saját rovatát is megalkottuk anno, ahova ezeket a cikkeket szántuk.
Sebaj, egyszer talán leszünk oly nagyok mi is, hogy az ÁTJÁTSZÓ úgy érezze, nem degradálja őket le nagyon, ha néhány írásuk nálunk is megjelenik.

A most áprilisi számban, viszont meg lettem szólítva. Vagyis dehogy. Odáig a szerkesztő úr nem süllyedt, hogy megszólítson, egyszerűen csak minősített.
Véleményt formált.

Ehhez természetesen joga van, hiszen mi is ezért küzdünk, hogy mindenki elmondhassa a magáét.
És miután ezt mi komolyan vesszük úgy gondoltuk, hogy ennek a véleménynek mi is nyilvánosságot adunk.
Miután, beteges olvashatnékom van (bevallom, már ötévesen mindig minden betűt el kellett olvasnom a villamoson) átolvastam a Sajtó szemle rovatot, ahol szóba kerültem.
Nem kellet volna, hisz mindkét cikk már hetekkel ezelőtt megjelent a hallotaxin.

De jól tettem, hogy elolvastam.
wylma, a cikkek elé, és a közepébe is nagyon frappáns kis szösszeneteket szúrt.
Igen hangulatossá váltak tőle az írások.
Vagyis pontosítanom kell. A végére elfáradhatott, mert csak az első cikket dekorálta ki, a másikat úgy látszik már rendben valónak találta, mert nem volt hozzáfűznivalója.

Nézzük a cikkek történetét.
Mindkettő egy napon jelent meg. Az első a Népszabadságban.
Mindkét újságíróval én beszélgettem, és mindkét cikk rám, és a hallotaxira hivatkozott forrásként. A cikkek megjelenése napján, a cikkek fórumában már felháborodtam, a Magyar Hírlapos újságíró tudatlansága miatt, hiszen a cikk hemzseg a hibáktól, tele van tárgyi tévedésekkel, és a másfél órás beszélgetésnek csak a lényege maradt ki.
Nem utolsó sorban még a nevemet is rosszul írta, de erre majd visszatérek később.
A Népszabadságos cikk, szinte tökéletes, abban tényleg az van amit én mondtam, és a külvilágnak üzenni akartam.

wylmánknak természetesen az előbbihez volt hozzáfűznivalója.
Persze nem úgy, hogy felhív (hisz tudja a telefonszámom) és megkérdezi, hogy:
Tamás! Ez a Zoltán te vagy? Ezt a sok marhaságot te mondtad?
Nem nem. Miért is tette volna.

Nem kezdett el gyanakodni akkor se, amikor a következő cikket szerkesztette be.
(Tudjátok, a Népszabadságost, amiben nem talált kivetnivalót.)
Nem tűnt fel neki, hogy abban a cikkben hirtelen másképp hívnak, és egészen mást mondok. Fel sem merült benne, hogy annyira talán mégsem vagyok hülye, hogy huszonnégy órán belül két országos napilapnak teljesen különbözőképpen nyilatkozok.
Ő hitt az újságnak, az általa tisztelt és irigyelt magasságos, szent újságírónak.
Hogy a kettő közül melyiknek?
Hát persze hogy annak, amelyik rosszindulatú kicsinyes irigységének szimpatikusabb volt.
Pedig volt ott vészjelzés.
Elég lett volna figyelmesebben olvasni. (Ha egyáltalán elolvasta a másodikat) Hiszen, mindkét cikkben szerepel a nevem. Az egyikben rosszul.
Segítek, amelyik cikkben már a riportalany nevét rosszul írják, gyaníthatóan ilyen nagyvonalúsággal kezelik a többi adatot, tényt is.
wylmát, ez nem zavarta.
Ő természetesen abból a cikkből vonta le a végkövetkeztetést, szakmai hozzáértésemről.
Nem tartom magam újságírónak. Amióta egyre többet ismerek, már nem is biztos, hogy valaha annak akarom magam tartani.
De egy biztos.
Nem fordult még elő velem, hogy ugyanazon az oldalon, egy nevet kétféleképpen írjak le, nem fordult elő, hogy egy ilyen ellentmondásnak ne járjak utána, és nem fordult még elő, hogy egy kollégámat megbántsak, egy újságíró hülyén megfogalmazott mondata miatt.


Gondolkoztam, hogy kell-e nekem reagálni egy ilyen barátságtalan gesztusra.
Habár, ez a cikk ránézésre rólam szól, az én megsértett önérzetem háborog itt több oldalon keresztül, de megszületésének oka nem én vagyok.
Bosszankodtam én már a Magyar Hírlap cikken eleget. Röhögött rajtam mindenki, hogy én már csak Zoltán maradok örökre. Mégsem írtam volna le.
Felhívtam volna wylmát, és személyesen elküldtem volna melegebb éghajlatra.
De!
Ha egy TAXIS, egy TAXIS-ÚJSÁGÍRÓ, egy TAXIS-ÚJSÁGBAN rosszul írja le
Haltenberger Samu nevét, az felháborító!

wylma!
Ha ez sajtóhiba, akkor személyesen kellett volna minden egyes példányt a kis kacsóddal kijavítanod.
Ha nem vetted észre, öreg hiba!
De ha azt gondoltad, így kell leírni, akkor csak azt tudom mondani, hogy: Pennát adott az úr, de tudást, szakmai műveltséget, sajnos nem adott hozzá.

Végszónak egy „klasszikust” idéznék, kissé átfogalmazva:
Szerintem ez a wylma jól keres ebből a taxikázásból, mert az újságírásról fogalma sincs! .....tomajer

• A cikk tárgya  Átjátszó
• Haltenberger Samu
• Díjemelést akarnak a taxisok  Magyar Hírlap
• Drágulhat a taxizás  Népszabadság