Az utcára mindig a kisebbség megy ki, s többnyire nem azért, mert korábban a kormány elbaltázta, hanem azért, mert most a hibáját helyre akarja hozni

S noha a nép rengeteg módon nyilváníthatja ki elégedetlenségét, az a benyomásom, hogy rendkívül kevés eredményt ért el vele az évszázadok során. Az elmúlt tizenhat évben, tehát a taxisblokádtól a mai tüntetésig legkevesebb ötven nagyobb tömegdemonstráció volt, s nem emlékszem, hogy bármelyik elért volna valamilyen tartósabb eredményt. A bajok ugyanis többnyire mélyebben vannak, mint a kormányok kétbalkezessége vagy tehetetlensége, márpedig a valóság ellen, a GDP ellen nem lehet tüntetni. Ezeken csak a munka s a gondolkodás képes erőt venni.

A klasszikus régi tüntetéseknek, sztrájkoknak megvolt az a varázsuk, hogy nagyjából lehetett tudni, kinek van (több) igaza. (Bár Tiborc panaszát hallgatva már Bánk is a saját bajaira gondolva sóhajtozik.)
Ezek a régi szép idők elmúltak. Most föl kell készülnünk arra, hogy a következő hónapokban rengeteg tüntetésnek, tiltakozásnak leszünk tanúi, részvevői vagy elszenvedői. Csakhogy: kinek van igaza? Az ország nagy nehezen kialakult gazdasági egyensúlyát az előző két (három) kormány jótékony felelőtlenséggel tönkretette, s a mostani nem tehet mást, mint hogy megkísérli a hibát helyrehozni. Ezt kívánja tőle az Európai Unió, a pénzvilág, az elemi politikai erkölcs, és ha még hozzávesszük, hogy ez az egyetlen esélye politikai túlélésének is, akkor végképp nyugodtak lehetünk benne, hogy a kormány elhatározása komoly.

Általános igaza tudatában a kormányfő először sértődötten reagált minden kritikára. Ilyesféle kiszólásai voltak: el lehet menni Szlovákiába, hol itt a hazafiság; vagy: ha senki sem követ, egyedül is végigcsinálom a reformokat. Ez utóbbit bizonnyal saját híveinek szánta, de nem gondolhatta komolyan, hiszen demokráciában egyedül semmit sem lehet végigcsinálni, legkevésbé az egész társadalmat érintő nagy átalakítási programot.

A sértettség sehova sem vezet, a kormánynak meg kell próbálnia meggyőzni az embereket a változások szükségességéről s elmagyarázni, mi miért történik. Ennek a kommunikációs munkának van egy rég elfelejtett trükkje: a legnagyobb hatást akkor lehet elérni, ha a változások jók, elő vannak készítve, végig vannak gondolva, s aki magyarázza, tudja, mi miért történik. Ezek híján maradnak az üres általánosságok. (Halljuk.) Márpedig az ördög a részletekben lakik, s az embereknek nem az országreform fáj, hanem az elbocsátás, az adóemelés, az áremelés, az életminőségének ilyen-olyan megcsonkítása.

A kárvallott többség így sem megy ki az utcára, oda mindig a kisebbség megy ki, s többnyire nem azért, mert korábban a kormány elbaltázta, hanem azért, mert most a hibáját helyre akarja hozni. Persze, ha általában nincs is igaza a tüntetőnek, konkrétan még lehet: a kapkodó, kétségbeesett javító szándék rengeteg fölösleges bajt is okozhat, s azok életét is megkeseríti, akikét pedig nem akarja. Amikor a sok százezer nem adózót, tb-járulékot nem fizetőt meg akarja fogni, akkor a sok millió fizetőt is bünteti és egzecíroztatja. Az új fétis, a gazdasági egyensúly önmagában kevés, társadalmi egyensúly nélkül nem sokat ér.

Aki az utcára megy, joggal teszi – ius murmurandi –, és hibát követ el, aki csak arra figyel gúnyosan, hogy a tömeg stilárisan kisszerű, hogy tapintatlanul és pontatlanul kiabál, és snassz föliratú táblákat hurcol magával.

A "nép" már rég nem tüntet. Az utcai tömeg is kontraszelektált. Hogy kimenjen valaki, kell hozzá valami elemi fölháborodás vagy izgágaság esetleg beteges igazságszeretet, utópisztikus tenni vágyás. De motiváció lehet a kollektív sérelem, vagy akár a kollektív fölbujtás más politikai erők által.

Mindenféle tüntetések lesznek itt még. S akár igazuk van, akár nincs, tisztelni kell a tüntetőket. A tüntetés társadalmi aktivitás. Bármit zúg a tömeg és bármilyen kellemetlen hallgatni, tanulni lehet belőle. A reformokat különben sem a tüntetők fogják elgáncsolni, hanem csöndesebb, ám nagyobb hatalmú erők. Vagy a kormány saját tehetetlensége.

Szále László
főmunkatárs