A régi, az átkos, szörnyűséges időkben még vették a fáradságot a fiúk és színezték: „Életem nagy vágya, hogy itt, ebben a kék ingkabátban építsem a cucilizmust, ráadásul itt szeretném erősíteni a béketábort és védeni a békét. (Meg a válogatott kapuját, a Grosits már úgyis kifele megy.)
A Kertész utcában (mindjárt az elszámoltatóknál) szentül fogadom, hogy Sztálin és Rákosi elvtárs vezetésével soha nem adok borravalót. (Meg is nézhettem volna, hogy milyen Moszkviccsal nyomják ki a szememet a kislányok.)
Azt már nem merem mondani, hogy nem is fogadok el!“ Ezt a horgot, meg ami vele jár, minden személyzetis bekapta.
Ma már más szelek fújdogálnak. Ma a cégvezetők hiúságát legyezgetve azt írják a fiúk, hogy „ez meg az a cég a legjobb azok között, amelyek a
flaszteron vannak. Mindig is ez volt, és úgy érzem, hogy itt fogok megöregedni, mint a Misi bácsi, és meggazdagodni, mint a Gyurcsány Feri, vagy a Demján Sanyi. És különben is az etikusok itt a legszebbek, legokosabbak, legigazságosabbak. Erről eszembe jut, hogy én hogy is kerültem a szakmába. Azt nem fogom elárulni nektek, hogy
mit írtam az önéletrajzomba és valószínű, hogy igazándiból közlésemmel nem fogom megrengetni a világot, ami még ennél is több, a taxis társadalmat.
Sőt, a történet, amit elmesélek elég nagy bátorságot igényel elsősorban tőlem, meg ettől a nagyszerű szakmai laptól, már ami a cikk megírását és leközlését illeti. Mert a történet kissé bonyolult, mondhatni kacifántos, imitt-amott sérti a jó ízlés határát, és legfőképpen rávilágít arra, hogy milyen üres volt a lelkivilágom, mielőtt mondhatni jó útra nem tértem, mint József – na nem a bibliai, hanem a másik, akiből újra ügyvéd lett, hála Istennek és a választók kegyelmének!
Szóval visszatérve az alapkérdéshez, hogy miért lettem taxis, annak igen prózai okai vannak. Első ok, mely arra predesztinált, hogy magamra öltsem a szolgálati kék ingkabátot és az ellenőrök szemében vörös posztó lila jersey nadrágot, amelyet Amcsiból kaptam egy már régen odaszakadt barátomtól.
Ő ezzel a lila nadrággal akarta bizonyítani örök barátságát, meg, hogy legyek én is olyan szakadt hazánk fia, mint ő. Meg kell hogy mondjam, véleményetekkel ellentétben igen jól és ízlésesen nézhettem ki eme öltözékben, legalábbis így gondoltam akkor, húszon túl, harmincon innen!
Szóval az ok a Kéttojás volt!
Sokféle tojást ismerünk ugyi, de két lábon járót azért nem sűrűn, négy lábon járót pedig abszolúte nem. Nem csigázom a kíváncsiságotokat. Kéttojásnak „Csikágóban”, azaz Budapestnek a hetedik kerületében
lakó népszerű, de egyetlen ikerpárját nevezték. A hasonlóság, amellyel az Úr megáldotta őket, egyszerűen penetráns volt. Természetesen anyukájuk
semmiről nem tehetett, talán inkább a papa. Ő egy kicsit gyanús volt. Foglalkozását tekintve ugyanis híres-neves orvosprofesszor volt a lelkem. Ráadásul igen jelentős, elismert szakmai körökben! Érdekes, ő nem volt tojás! Viszont micsoda véletlen, a házukban lakó zöldséges annál inkább. A fiúkkal egyébként semmi baj nem volt, okosak, dörzsöltek nagyon is, pedánsak, jólszituáltak, igen elegánsak és emellett süketnémák is
voltak. De mivel nagyon érdekesen artikuláltak, kicsit hangosan, kicsit furcsán, aki régebben ismerte őket megértette a mondandójukat. A szájukat kellett figyelni! Minden este járták a belvárost, szinte az öszszes jobb helyen megtalálhatóak voltak. Csörögtek a Duna Szálló sörkertjében Szabó Jóska és Beamter Bubi muzsikájára, surbliztak a Nagyszálló teraszán és rázták a rongyot a Hotel Gellértben Martiny Lajos és kisegyüttese muzsikájára. A baj csak az volt, hogy semmi közük nem volt se a ritmushoz, sem a dallamhoz. Összevissza rángatóztak, ugráltak, mint a focistáink a selejtezőkön! Ha jól emlékszem a Csengery utcában volt a Fáklya Klub, ahol minden kedden össztánc volt a süketnémák részére.

Rettenetesen izgatott, hogy hogyan is van ez? Tojásék meghívtak és én mentem. A terem szokványos, ragyogóan felviaszolt parketta, és ami szükséges a jó hangulathoz, teltház. Csupán nekem, a hozzá nem értőnek valami, vagyis a lényeg hiányzott, és ez nem más, mint a zenekar! Gondoltam, hogy talán késnek. Az már eszembe sem jutott, hogy ezek süketnémák és nem is hallhatják a zenét.
Milyen ostoba földhöz ragadt voltam! Mit tudok én erről a világról? Mintegy varázsütésre minden szem a színpad felé fordult, ahol megjelent egy úr, aki meghajolt és letette azt a széket a színpad közepére, amelyet magával hozott. A székre letámasztott egy táblát, kvázi a zenekart, amelyen a következő felirat volt olvasható: TANGÓ! Ennyi! Ezután az összefonódó párok néhány percig úgy siklottak, mint Fred Astaire, Benny Goodman zenekarának muzsikájára, mígnem kicserélték a táblát ROCKY feliratra.
Ami ezután következett, az szinte észvesztő volt. Én még ilyet soha nem láttam. Röpködtek a csajok, vonaglottak a krapekok, mint Elvis Prézli suhanc korában. De hang egy szál sem, csupán acsoszogás és a dübörgés volt hallható, és az is csak nekem!
Sosem fogom elfelejteni! Tojásék ilyen örömöket tudtak okozni, hiszen amúgy kellemes emberek voltak, csak emígy...
Volt egy szörnyű szokásuk,hogy jó vagy rossz, ítélje meg ki-ki saját belátása szerint. Kölcsönt kértek! Mindig és mindenkitől, de főleg tőlem! Én megegyeztem ugyan a Hitel Bankkal, hogy amíg az OTP nem taxizik, addig én meg nem adok kölcsön! Ez így korrekt!
Jó – mondhatnánk –, más is kér kölcsön, sőt az egész világ bankrendszerei erre épültek rá, a gatyalehúzó kölcsönökre.
De az ő stílusuk valahogy eltért mindenkiétől. Ezek elölről, hátulról, orrba, szájbakéregettek! Némi adalék: Ugye emlékeztek, régi taxisok a Füttyös Gyurira. Hogyne emlékeznétek, amikor éjszaka mész, mendegélsz az Üllői úton, vagy bárhol a városban, mert ez a Gyuri gyerek mindenhol ott volt, gurulsz álmodozva, és egyszer csak mint derült égből a villám, hirtelen eléd ugrik valaki. Te persze – ha még nem ismerted, naivan azt hiszed, utas, aki beül melléd. De Gyuri csak annyit mond: „Te haver, adj egy ruppót!” Végül is nem kért sokat. Ha adtál, megköszönte és hálából egy összetekert Népsporttal egyet a fejedre csapott, kettőt meg a szélvédőre, és úgy, ahogy jött, eltűnt az éjszakában. Vagy ott volt a Lejmos Guszti, aki elegáns, nyakkendős, fényes cipőjű volt, három nyelven beszélt, de azt folyékonyan. Ő már egy mallért kért, még folyékonyabban, igaz háromszoros anyanyelvi szinten. Őt is meg lehetett találni az éjszakában, s ha rátaláltál, biztosan gazdagabb lettél egy nagy élménnyel, de szegényebb egy mallérral. Még a Négy Rabló idejében, mert hogy szerettem a lehetetlen kihívásokat, megpróbáltam Gusztit rávenni, hogy néha dolgozzon, nem sokat, csak pianóban, kicsikét már csak azért, hogy ne vigye el a héség KMK-ért (közveszélyes munkakerülésért).
Például moshatnál kocsit – győzködtem ott a Rudasban.
A taxisok jól jattolnak. (Tartja a közhiedelem. Ugye fiúk?)
Jó – mondta, bár sötét fellegeket láttam a homlokán átvonulni, kissé morózus lett, ez azért mégiscsak támadás volt a becsülete ellen, hiszen a családjában soha, senki nem dolgozott. Mit szólnak a barátok, ha ezt megtudják. De másnap mégis megjelent, kis vödörrel a karján néhány rongydarabkával, és mielőtt vizet kért a vödröcskéjébe, melyet szerintem valamelyik játszótér homokozójából csórt el, még kért mellé két sört is kísérőnek.
Azt persze ledöntötte, mint a partizánok Gömbös Gyula szobrát, majd le-, vagy nekivetkőzött erre az ünnepélyes alkalomra kimosott hófehér atlétájára.
Szó se róla, Gusztinak nagyszerű kisportolt alakja volt, de az izomzata valahogy nem igazán bírta a gyűrődést. Vagyis a munkát. A két kerék valamilyen szintű lemosása, inkább összemaszatolása után komótosan felvette ingét, zakóját, mint egy sértődött Dior manöken, megtörölte izzadt homlokát, munkában megkérgesedett tenyerét, majd a kisvödröt és a rongyokat hátrahagyva, mint a Vörös Hadsereg a partizánokat, kurtizánokat és miegyebeket (de az én tangóharmonikám még most se került elő, tovariskám panaszolhatnám!) és Gusztikám örökre eltávozott körünkből! Na, de ott van még a Kéttojás, kikről alig ejtettünk szót. Szóval ez az egész díszes kompánia ott lakott a „Csikágóban”. Egyszer az összes mangázós ott ült a Bethlen moziban. Egészen véletlenül én is, és együtt zokogtunk a Tovaris P. című hősi szovjet filmeposzon, amikor Vologya, a novoszibirszki komszomolista hősiesen ráfeküdt a géppuskaállás nyílására.

Nem, nem!
Bocs, összekevertem a dolgokat, itt most Nágyesdára feküdt rá, aki viszont Szmororogodorovoszkában volt fejőnő. Most már ugyan teljesen mindegy, hogy hogyan történt, ha már egyszer rendszert váltottunk. Azért az sem volt piskóta, amikor a Füttyös Gyurinak szereztünk egy lotyót a kerületi KISZ-ből némi készpénzért, plusz két matrózfröccsért.
Ő megígérte, hogy mozgalmilag vagy politikailag kezébe veszi a Gyuri dolgát ott a Bethlen moziban. Mert igenis Gyurinak rengeteg dolga volt a mozgalomban, már akkor.
Úgy is lett! Mert, hogy Gyuri még sosem volt nővel, pláne a zenekari zsöllye első sorában. Az első két-három sorban mi ültünk, a bennfentesek.
Ott voltak a Pönögék, meg a Leimos, a Kéttojás, a Tigris, a Pék és a cukrász a Fáskörből, valamint jómagam.
Már a híradó alatt Gyuri kétszer is elment! Először a büfébe, a lánynak nyalókáért, nekünk perecért, majd másodszor is elment, de azt már a piszkos fantáziádra bízom, hogy hogyan. Akik ott ültek, mind-mind áldozatok lettek a szerelem oltárán. Először a lány törölgette a szemeit, mint aki sír, de nemcsak a szovjet film okán. Majd miután neki kézenfekvő volt a dolog, egy laza mozdulattal eltolta a dolgot kissé balra, ahonnan a Guszti gejerolt, amíg látott szegény, majd ijedtében ő is eltolta két kézzel a dolgot magától kissé jobbra, mert azon az oldalon meg ült a Kéttojás. (Egy széken ültek, mert az olcsóbb volt.) Kissé előre dőlve, hogy jobban lássanak, emiatt csak úgy kapkodták a tojásfejüket, nehogy elérje őket egy-egy aszteroida becsapódás, vagy ahogy a köznyelv mondja… (..pszt! Te aztán ki ne mondjad!) Én szerencsére csak két sorral hátrébb kaptam helyet, de még így is jutott az áldásból. Hiába no, „Csikágóban” zajlott a mozgalmi élet!
Barátság ide, barátság oda, Tojásék kivetették rám a hálójukat! Nem ciciztek. A Bethlen téren ültem egy lánnyal a nemibeteg-gondozó előtt (azért, mert ott volt egy üres pad). Egészen véletlenül odajöttek Tojásék és pofátlanul egyenesen egy százast kértek.
Nyomatékosan hozzátették, hogy csak kölcsön! Gondold csak meg, egy százasért teletankoltál.
Csajjal voltam és kicsit blamáltam a társaságukat, meg hogy igen hangosak voltak.
„Adgy e tádatt!” Üvöltötték a behegesztett gigájukkal! Lehet egy ilyen kérésnek ellenállni?
Ugye, hogy nem. Adtam, hogy eltűnjenek, amilyen gyorsan csak lehet! Nagy marha voltam! Mert az nagy pénz volt akkoriban. Ezután sokszor találkoztunk a „belben”, ahogy mifelénk mondták akkoriban a Váci utcát és környékét, de nem voltam türelmetlen, míg csak egyszer egy teljesen új nyulacskával iszogattunk a Paradisóban, La Congát táncoltunk és valahogy még mentem volna egy italra a Piperébe, mert csak Kármán Gyuri tudta nekem eljátszani a „Halk zene szól, muzsikál a szívem”–et.
Ez a kedvenc dalom! És ekkor pont kapóra érkezett az egyik Tojás. Hogy melyik, azt a rosseb tudja. Ugye megfigyeltétek ti is, az ember hajlamos arra, hogy ugyanolyan taglejtéssel ejtsen ki szavakat. Kvázi utánozni, mintha ő is néma vagy süket lenne! „Add meg a tádatomat!” – gügyögtem. Tojás rám nézett, mintha én is záp lennék és csak annyit gurgulázott: „dem én tértem, a báttám!” (Azt hiszem, egy perccel született előbb!) Tudomásul vettem, és ez így ment hosszú éveken át. „Nem én tartozom, hanem a báttám!” Soha, de soha többet nem láttam őket együtt!

Ahogy az illene két tojáshoz! Mint ahogy a százasomat sem.
1956-ban természetesen disszidált az egyik Tojás. Ne is kérdezd, melyik! Naná, hogy a bátyja. Nem baj, gondoltam, egyszer majd csak hazajön.
Most már nem is a százas miatt izgattam magam, hanem a sejtés, hogy ezek átvágnak, csak firölnek engem. Engem, a kiterített büdös palit. Ennek a végire kell járnom. Egy szép nyári délelőtt Lejmos Gusztival beszélgettünk a Dembinszky utcában.
Én a buszra vártam, Guszti dolgozni ment! (Csak hülyéskedtem, na!!! Nem kell mindent komolyan venni. Ott lakott.) Az 5-ös nem jött, viszontérkezett tojgli. „Há mé?” – kérdezte röviden, jasszosan.
Megyek a csajomhoz, mondtam és a fejemmel odamutattam a szemben lévő ház egyik földszinti ablakán kikönyöklő, de nagyon dögös kis nő felé.
„De dó kis dő, dem adod dekem?” – kérdezte. De, mondtam egyszerűen, én már úgyis meguntam. „Betélj vele”! – kérlelt szelíden Tojás (a kilómat
adnád meg, te szemét lágy tojás!)
Majd ördögi tervet eszeltem ki! Átsétáltam az úttesten és megállva az ablak alatt megkérdeztem igen udvariasan: „Kisasszony, lenne szíves megmondani mennyi az idő?” A nő bement a szobába, az óra valószínű bent volt a szekrény tetején, majd visszajött és megmondta a pontost. Én visszamentem és elmondtam a tojinak, hogy ő is tetszik a csajnak és akár be is mehetne hozzá ismerkedni, de semmi tipitapi – figyelmeztettem, ő rendes lány, éppen ezért ne is menjen az udvar felől, mert a banyák szokás szerint kint ülnek a gangon és még rossz hírét keltenék!
„Mi tináljak?” – kérdezte csücsörítve, tanácstalanul, de igen izgatottan, közben kissé elpirult, mint egy húsvéti piros!
Majd a Gusztival besegítünk az ablakon, mondtam neki, ezzel is bizonyítva jó szándékunkat!
Átsétáltunk a túloldalra és tojáskát nem besegítettük, hanem úgy, ahogy volt, bedobtuk teljes erőből. És ahogy illik, Gusztival nyomban elszaladtunk!
Egy távolabbi, de igen huzatos kapualjból figyeltük az eseményeket.
A nőnek véletlenül otthon volt a férje (hála Istennek – jutott eszembe a veszett százasom), mert éppen nem volt meló a páncélszekrény szállítóknál.
Később, szerencsére jóval később, kijött a „salátás”, vagyis a riadókocsi, tizenkét rendőrrel, csillapítani a breibárt szállítót (akinek belerondítottak a családi békéjébe), hogy a rohadt kéjenc Tojás ne törjön már annyira össze. Bár lehet, hogy ha még egy kicsit veri, pláne habosra, megjön a hallása is… Gusztival megittunk még néhány korsót, az Elek kocsmában és hülyére röhögtük magunkat, majd elbúcsúztunk.
Hová mész? – kérdezte. Bujtyizni – mondtam. Hol bujcsázol? A taxinál – mondtam, csak hogy kielégítsem a kíváncsiságát. Ez akkor még nem volt igaz. Csak úgy spontán jött ki a számon. És mivel éppen jött az ötös busz, amely elrepített egészen a Kertész utcáig, ott is a Cyklop garázsig.
Eszembe jutott, hogy mit mondtam a Gusztinak. Mit is csinálhattam volna mást, jókor, jó helyen voltam, így hát beléptem a Főtaxihoz, taxistának! És azóta hálás vagyok a Kéttojásnak. Szakmát adtak a kezembe!
Azt hiszem, ti is úgy látjátok, hogy én is, a Tojások is megszenvedték a
százas tartozást. Nekem megért ennyit, pláne mai árfolyamon!
Így a lovagiasság szabályai szerint tehát nem tartozunk egymásnak!

Tisztelettel:
Demeter Mihály

FÓRUM

• Misibácsi meséi