A riport, a  "Taxiskönyv" - című kötetből származik.

Köszönet Diósi Pálnak, a könyv szerzőjének, hogy hozzájárult a közléshez.

- Csütörtök délután mi volt a fejedben, amikor bejelentették a benzinárak emelését?

- Semmi. Még tartottam a focicsapat edzését. Úgy terveztük, hogy csütörtök estétől vasárnap hajnalig a központi irodánkban Gold Star termékek árusítása lesz. Reklámoztuk is a kispesti lakosság részére. De a sporttelepen kaptam egy telefont, hogy azonnal menjek a felvonulási térre, mert a taxisok sztrájkolni akarnak az egyoldalúan és hirtelen bevezetett benzináremelés ellen.
Odamentem. A királyszobroknál olyan ötven-hatvan kocsi állt. Láttam, hogy az a terület alkalmatlan, és a felvonulási téren még legalább kétszáz taxi van. Ezért odaküldtem a szobroktól az autókat, és ott egyesült ez a két csapat. De még útközben, mielőtt mindezt láthattam, felhívtam a Budapesti Rendőr-főkapitányságot, hogy küldjenek ki egy magasabb rangú rendőrt, aki intézkedni tud. És motoros járőröket is kértem, ismerve az ilyen demonstrációk úti célját. Mert általában a Parlament elé kívánnak menni ilyenkor, és odáig útvonal-biztosításra van szükség.
Az összegyűlt srácok között eléggé heves hangulat alakult ki. Különböző kiabálások mentek, többségében az áremelés elleni kemény hangok, de voltak szélsőséges kormányellenes szövegek is. Akkor kissé megrettentem ettől, mert a mi dolgunk nem a politika és nem a politizálás. A mi dolgunk egy gazdasági tevékenység, egy olyan szolgáltatás, amelynek jövedelméből a családunkat eltartjuk, vagy nem tartjuk.

- Akkor tudtál valamit tenni azért, hogy ezt a gondolatot az ottani kollégák megértsék?

- Próbáltam, de a szélsőséges hangulatkeltők nem hallgattak rám. Erre elmondtam, hogy van egy 3/3-as törvény, ami előírja, hogy minden ilyen megmozdulást 72 órával előbb be kell jelenteni. Azt válaszolták, hogy fütyülnek a 3/3-as törvényre, a kormány is fütyült rájuk, amikor ezt a benzinárat kialakította és bejelentette. Az volt az igényük, hogy a kormány tagjai fogadjanak bennünket, sőt az addigra már négy-ötszáz taxis kérte, hogy hívjanak össze rendkívüli kormányülést.
Megérkezett a rendőr, beültem vele beszélgetni. Az ő rádiós kapcsolatuk segítségével továbbítottuk a kéréseket. Ekkor nem tudtam még, hogy ez országos jellegű, és ilyen súlyú dologgá fejlődik. Sőt, álmunkban sem gondoltuk volna, talán senki közülünk. Az ott lévő őrnagy megkért, hogy próbáljam csitítani a tömeget, és ha lehet, egy tárgyra szűkíteni a mind nagyobb elégedetlenséget. Amikor ezt megpróbáltam, a kollégák nagyobbik része azt mondta, hallgatnak rám. Szervezzem össze őket, vigyük el a Parlamenthez a kérést, és próbáljuk meg összehívatni a kormányt.

- Pali, ettől a pillanattól kezdve lettél szóvivője a kollégáidnak?

- Igen, bár a Parlamenthez érkezve kis híján meg is szűnt a szóvivőségem. Két kolléga ugyanis kivette a kezemből a hangosítót, mondván, semmiféle halogatást nem hajlandók elfogadni. Amiatt, mert nem fogadtam el a kormányülés összehívásához kikötni kívánt kétórás határidőt. Tudtam, hogy ez lehetetlen. Hiszen a miniszterek többfelé lehetnek, nehéz őket összegyűjteni.
És meg kell mondjam, nem hittem abban, hogy akárhány taxis is kéri, egy kormány összeül. Ma sem hiszem, mert mi nem rendelkezünk megfelelő kompetenciával a kormány összehívására. Azt kértem az URH-rádión, hogy minden taxitársaság vezetőjét hívják a térre, hiszen a csapatokból ott vannak a srácok. Az enyémek felett rendelkezem, úgynevezett parancsnoki jogom van, de a Citys, vagy a Budás társaság felett nemigen van módom rendelkezni. Még kérni sem biztos, hogy kérhetek. Ez a két nagy hangadó más csapatokhoz tartozott, nem is igen tudtam leszerelni őket.
Közben kijött Siklós Csaba, a közlekedési miniszter. Ő mondta, hogy biztos benne, hogy nem ül össze a kormány, amelynek nehézségei vannak. Ezt a benzinárat sem visszavonni, sem felülvizsgálni nem fogják. Ennyit tudott mondani, és elment. Egy szélsőséges kolléga megindult vagy harminc-negyven emberrel, hogy elmennek lezárni a hidakat.

- Ezen a koraestén tényleg elment néhány kolléga a Kútvölgyi kórházba is?

- Nem, ez a hír kacsa volt, de ezen kívül más, egymásnak ellentmondó híresztelések is lábra keltek ott, abban a szent másodpercben, ahogy a Kossuth térre értünk. Hiszen ez egy fegyelmezetlenül szétfolyó társaság volt. A többsége akkor még brahiból csinálta a dolgot. Mit mondjak, nehezen kezelhető gárda jött össze ott. Odajött a rendőrfőkapitány utasítására egy százados úr a budapestiektől, aki végig mellettem volt. Rendőrségi oldalról vele tartottak rádiókapcsolatot, az én rádiómon meg a taxisokkal. Gyakorlatilag mindenről azonnal értesítettük a Budapesti Rendőr-főkapitányságot.

- A rendőrség kapcsán hadd kérdezzelek egy olyan információról, ami lehet, hogy szintén rémhír. Küldtek akkor rohamrendőröket a térre teherautókkal?

- Nem. Ez így nem igaz. Megjelentek ezek a nagy rendőrségi szállítóautók, és annyi rendőr volt ott, amennyi a parlamenti karhatalmi rendőrséget kitette. Ez a hír olyan, mint a „hír igaz..." kezdetű válasz a jereváni rádió vicceiből.

- És az a mende-monda, hogy motoros srácok fel akartak menni a parlament lépcsőin az oroszlánok közt, meg hogy már az első pillanatokban nagy hangon próbáltak titeket hergelni, mennyire igaz?

- Nézd. Én tudok mindenről, mert eléggé benne voltam ebben, a kezdettől fogva. Eleinte semmi ilyesmi nem történt. Nem voltak ott politikai pártok, politikai elégedetlenek. Amikor a hídzárók elmentek, maradtunk öt-hatszázan a Parlament előtt, és már mindannyian tudtuk, hogy itt egyfajta követelésünk lehet. Függesszék fel a hibásan hozott áremelési döntést, és képezzenek egy számunkra és a lakosság számára is elfogadható árat. Azzal mindenki tisztában volt, hogy más hatása is lenne ennek az árnak azon túl, hogy a megélhetésünket azonnal agyonvágja. Hiszen nem csak arról volt szó, hogy olyan tarifát nem tudunk kitalálni, amivel ezt a drágulást a lakosság körébe tudjuk továbbítani. Arról is, hogy az energia a spirál alján van, és mindenféle áremelést tol maga előtt. Egyszerűen összedöntötte volna az egész gazdaság árszerkezetét. Tudtuk, hogy emiatt összlakossági ügyről van szó.

- Mit mondtak nektek a kormány várható reagálásáról?

- Ez eléggé furcsa volt. Mert hosszú ideig nem történt semmi, miután a Siklós úr elment. Később megkértek minket, hogy menjünk be a Televízióba. Ott találkoztam a pénzügy-miniszter úrral, aki nagyon szívélyes volt. Elmondta, hogy a kormány vészhelyzetben van, kevés a pénz, ezeket a döntéseket meg kellett hozniuk, valószínűleg nem fogják visszavonni. Mivel nem rajta múlik, ő hazamegy, és igyekszik elérni a kormány tagjait. Innen kezdve indult be a gépezet, bár ez nem jött össze, mert aznap éjjel senki nem jött be.
Viszont péntek reggel nyolc órára várt a Belügyminisztériumban a Horváth Balázs úr. Hozzá már együtt mentünk Barcsai Jenővel, majd később csatlakozott hozzánk a Főtaxi Szakszervezeti Bizottságának elnöke és a City-taxi szóvivője. Innen kezdődtek a tárgyalások.

- Mi zajlott a Belügyminisztériumban?

- Ecseteltük, hogy a szakmánkat és a lakosságot ez az áremelés nagyon súlyosan érinti. Horváth Balázs hajthatatlanságot mutatott mindvégig, amit félig-meddig meg is értettünk, hiszen végül is attól nem kell megváltoztatni egy kormánydöntést, mert hatszáz taxi kint áll a téren.
De ahogy a vidék is bekapcsolódott, és a budapestiek elkezdték a barikádokat felállítani, felgyorsultak az események. A kormány akkor kezdett kicsit komolyabban foglalkozni vele, amikor országos blokáddá vált a dolog.

- A vidékiek közül jöttek a fővárosba is nektek segíteni?

- Először csak arról értesítettek minket Békéscsabáról, Orosházáról, Egerből, Debrecenből, Győrből, Tatabányáról, Gödöllőről, Vácról, Szolnokról, hogy abban a szent másodpercben, amikor velünk valami komoly gond van, tízesével-százasával elindulnak Budapest felé. Sőt kaptunk olyan híreket is, hogy vidéki nagyvárosokból teherautókkal, kamionokkal elkezdtek Budapest felé jönni az útelzárások segítésére.
Akik a barikádokon álltak, baromira megörültek neki, hogy szolidaritást vállalnak velük a vidékiek. Mi azonban megrettentünk tőle, mert Budapest áteresztőképességének teljes elzárása még azt is megakadályozta volna, hogy a mentők eljussanak a betegekhez és a kórházakba. Mert a nagygépekkel a barikádok már nem tudtak volna kinyitni. Egyszerűen szerencse, hogy annyi esze volt mindenütt a szervezőknek (a barikád, meg híd-bizottságoknak, meg nem is tudom, miket szerveztek még), hogy kialakították a csiki-csukit, és minden kommunális jármű átjutott, aminek át kellett jutni. De ha nagyszámú vidéki teherautó és kamion érkezik, akkor azokat már nem tudták volna úgy berendezni, hogy nyitás-zárást lehessen csinálni.

- A barikádok működéséhez kértek tőletek valamilyen tanácsot?

- Megoldották maguktól. Bizottságokat alakítottak, voltak hangadók, akik átvették a hatalmat, és irányították a dolgot. Többé-kevésbé jól irányították. Azt gondolom erről, hogy mindabból, ami történt, az egyik legnagyobb tanulság, hogy ennek a szakmának egy nagyon komoly szervezetre van szüksége. Azért, hogy többé ilyen ne fordulhasson elő, hanem tárgyalóképesnek elfogadható szervezettel, a tárgyalás szintjén tarthassuk az érdekeink képviseletét.
Mert ez a szakma akkora erőt képvisel, akár a gépparkját vesszük figyelembe, akár a kommunikációs lehetőségeit a rádió révén, hogy ilyen kényszerhelyzetbe még egyszer nem kerülhetünk.

- Hol tartottál, amikor már így működött a blokád. Mennyire tartottad realitásnak a követeléseitek elérését?

- Nekem nem voltak illúzióim. Az értelmemmel belátom, hogy egy kormánydöntést, akármennyi is a hőbörgők száma, nem bírálhatnak felül a hőbörgők. Mert akkor a kormánynak minden döntésénél hitehagyottá kell válnia.
Hiszen a hús, a kenyér vagy a tej áremelésnél mondjuk a nyugdíjasok fognak tiltakozni. Tudom én, hogy a kormány lehetőségei rosszak, és elmondták a tárgyalások alatt, hogy amennyiben nem tudjuk visszaadni ezt a 19-20 milliárd dollárnyi hitelt, akkor nem kaphatunk segélyt.
Minden ilyesmit nagyon jól tudunk, és tisztában vagyunk az összefüggéseivel. Minket egyetlen dolog aggasztott és aggaszt engem ma is. Ez a kormány, amikor hatalomra kerítettük, vagy választottuk őket, azt ígérte, hogy velünk emberi módon megbeszélve, velünk tárgyalva hozza meg döntéseit. És úgy is tálalja. És ezek nem történtek meg ennél az áremelésnél. Egyébként a kormány el is ismerte, hogy ebben hibázott.

- Nem akarlak eseménytörténetről faggatni, mert ezt a tömegkommunikácó szinte percről percre kísérte, nem is hiszem, hogy a könyvemet ezzel kellene kiegészítenem. Viszont a köztetek töltött közel két év egyik legnagyobb tanulságáról szeretnélek kérdezni. 1982 óta lehet legálisan személy- és áruszállítással foglalkozni magánvállalkozásban.
Ezalatt rengeteg kísérlet történt a szakmátok érdekképviseletének megvalósítására. Sok ember, sokféle csoportosulás akarta ezt, hol a KIOSZ keretei között, hol annak oldalvizein hajózva, hol attól független keretekben. A jóindulatukat nem vonhatom kétségbe, de a szándékaik nem valósultak meg. Te is a szakma nagyon komoly szervezetének szükségességét említetted az előbb. Miért nincs ilyen képviseletetek?

- Hát ez a legnagyobb baja ennek a szakmának. Azok az emberek, akik ezt vállalták, azok valami csinált ürüggyel próbálták magukénak megszerezni a hatalmi pozíciót, vagy a nagy fotelt. Holott ehhez az egészhez semmi közük sincs.
Aki soha nem volt taxis, vagy teherfuvarozó, az ennek a szakmának a jogi, szervezési, műszaki feltételrendszerét nem tudja átlátni, és nem tudja vállalni a szakma szellemét sem. A legnagyobb gond az, hogy a szakmánkat úgy indították el a vállalkozások irányába, hogy eleve bukásra volt ítélve.

- Úgy látom, egyetértettünk abban, hogy kilenc év alatt nem jött létre ez az egység. Ennek ellenére egy ország számára tűnhetett úgy a múlt csütörtöktől vasárnapig, hogy ez a szakma egységesen cselekedett.

- Erre a négy napra tényleg létrejött az egység. De egy nagy hibát elkövettünk. Azoknak a neve nem lett egy lapra felírva, akik ezt az egységet létrehozták, megpróbálták kézben tartani. Akik itt-ott vezéregyéniséggé váltak és megpróbálták a tisztesség határain belül tartani az akciónkat - ha már jogtalan volt -, nem alakítottak meg egy országos kamarát.

- Volt ilyen törekvés?

- Nem hiszem. Ez csak most merült fel bennem. Meg kellene keresni őket, csak nem tudom, milyen módon. Hiszen, akik a városokban ezt a nagy szervezettséget elérték, azok nyilván bírnak valamilyen kollegiális bizalmat. Ezekkel a kollégákkal megcsinálhatnánk egy országos kamarát.

- Annak az egységes fellépésnek a nyomán, amit a kormány kívülről kényszerített rátok, kialakulhat a szakmátok ötvenezer ember által elfogadott erős érdekvédelmi szervezete?

- Lehetséges lenne, csak tudnám a módját. Ezért is mondtam, hogy meg kellene találni azokat, akik most elősegítették az egységes fellépést.

- Van lehetőséged ennek érdekében valamit tenni?

- Nem látom, hogy hogyan lehetne.

- Kedved, szándékod van hozzá?

- Ez nem csak kedv, és nem csak szándék kérdése. Kedvem, szándékom lenne, szükséges is lenne. Azt nem tudom, hogy éppen bennem bíznának-e az emberek. Azt se kérdezd, hogy én lennék-e ennek az országos szervezetnek a vezetője.

- Nem kérdeztem, nem is kérdezném. Azt viszont igen, hogy egyáltalán tennél-e valamit ennek érdekében?

- Biztos, hogy kellene tenni. Csak nem vagyok elég okos ahhoz, hogy ezt hogyan lehetne elérni. Mert mindenkinek jó lenne, ha a szakmát végre egy olyan szervezet képviselné, amelyik ért is ehhez. Azért, hogy még egyszer ne kerülhessen sor ilyen spontán, törvénytelen akcióra. Mert ez jó lenne a taxisoknak is, a kormánynak is.

- A korábbi beszélgetésünkben megkérdeztem, hogy mit tudsz tenni a magad boldog nyugdíjas koráért. Most azt kérdezem, hogy olyan helyzetben vagy-e, amelyben tehetsz valamit a magad boldog holnaputánja érdekében?

- Azt gondolom, hogy nincs semmi szégyellni valóm. Futballnyelven szólva úgy kezeltem le, egy, a kormány által adott magas labdát, hogy a bíró rossz döntése ellenére egyik fél sem kerülhetett ki győztesen. Erkölcsi győzelmet viszont mindkét fél aratott. Ehhez - azt hiszem - hozzájárult az, hogy elég kulturáltan tudtam közvetíteni a blokád és a kormány között.
Azt viszont nem tudom, hogy ez mit jelent nyugdíjas koromra. Lehet, hogy holnap agyonlő, vagy leszúr egy szélsőséges politikától átitatott ember. Lehet, hogy csak összevissza akarnak verni, hiszen az erő az ő kezükben van.

- Ezeket a lehetőségeket csak „úgy érzem" alapon mondtad, vagy valami miatt van alapod feltételezni, hogy akadhat ilyen szándékú ember?

- Nézd, ha van ember ebben az országban, aki tüntethet a benzináremelés mellett, ha akadhat, aki azt skandálja teli torokból és vérben forgó szemekkel, hogy a hatvan forintos kenyér is kenyér, és a száz forintos tej is tej, akkor lehet alapom.
Mert figyelj ide! Én most négy napig mindenféle sajtóorgánumban megjelentem. Ők azt hiszik, hogy én valamiféle vezér voltam. Pedig csak szócső voltam, több tízezer személy- és árufuvarozó szócsöve. Remélem, hogy nem is rossz szócső, mert azt hiszem, az ország minden emberének segített ez a dolog, hiszen valamennyi forint mégiscsak az emberek zsebében maradt. De a vezéreket és a szócsöveket sem mindenki szereti. John Lennon sem bántott soha senkit, és mégis lelőtték.

- Akkor újra kérdezem, és ha úgy látod, hogy cinkelt lappal játszom, úgy szólj rám, és a kérdést el fogom felejteni. Fenyegetett téged bárki úgy, hogy amiatt ilyen feltételezéseid lehetnek?

- Kaptunk három fenyegető telefont a diszpécserközpontba. Azt mondták, meg fogom járni. Nem tudom, mit fogok megjárni, de jó lenne, ha olyasmit járnék, ami nekem is tetszik. De nézd, nem félek. Nincs mitől félnem.

- Tehetsz valamit azért, hogy védettnek erezd magad?

- Nem, és nem is akarok. A kollégáim ugyan ott alszanak a ház előtt, egész éjjel óránként váltották egymást párosával. De ezt megszüntetem még ma, mert én nem tudok félelemben élni, félve járni az utcán. Nekem sok dolgom van, és szeretném is, ha ennyi maradna. Én nem tudok demokráciában félelemmel élni.

- Abban élsz?

- Abban kell élnem.

- Mindvégig következetes alapelved volt, hogy nem politikát csináltok. Egy idő után óhatatlanul azzá nőtte magát.

- Ez más kérdés, mert egy ország társadalmát érintve volt politikai ügy. Az, hogy a mellékzöngék milyenek voltak, hogy a felhangok milyenek voltak, az nem ránk tartozik. Mint ahogy az sem a mi ügyünk, hogy ki próbált a mi létránkon, a fejünk fölött a kormányhoz felmászni. Mi nem vagyunk hajlandók sem a hátunkat, sem a létránkat tartani másnak. Nekünk egyetlen célunk volt, és azt elértük. Még egy darabig életben tudunk maradni, még egy darabig életben tudjuk tartani a családunkat, még egy darabig van munkahelyünk.

- A vasárnapi tárgyaláson a ti szócső szerepetek miként változott?

- Egészen más lett. Akkor már olyan szervezetek vállalták át az ügyünk megoldását, akik mögött milliók állnak.
Mögöttünk csak tízezrek voltak. Ezért a mi hangunknak más volt a súlya. És nem szabad elfelejteni azt sem, hogy az ottani szóvivők emberi súlyuknál fogva is másképp estek latba, mint Barcsai Jenő, vagy Horváth Pál. Hál'istennek.

- Utolsó kérdésként, hadd kérdezzem meg, hogy érzed magad, Cucó?

- Egy kicsit reményvesztetten. Kezdem reményemet veszteni abban, hogy egyszer olyan rendszer alakul ki Magyarországon, ami után nem kell kőfalakat lebontani, nem kell szobrokat dönteni, amiben nem kell, hogy ember embertől féljen.

     Diósi Pál