- Mindenki más és más módon. Kőszeg Ferenc és Solt Ottilia volt az, aki a legkorábban. Ok még csütörtökön éjszaka lent jártak az utcán, és látták, hogy mi történt.
Ami engem illet, én elég korán lefeküdtem és csak akkor, amikor pénteken reggel a Mérleg utcába tartottam, szereztem tudomást a blokádról. Egyébként a szabad demokraták pénteken közgyűlésüket szerették volna megkezdeni Szom­bathelyen, és ezért itt a pártközpontban az első kérdés az volt: meg tudjuk-e egyáltalán tartani ezt a küldöttgyűlést vagy sem.

- Hogyan minősíti a kormánynak a blokád kapcsán kifejtett első reakcióit, hiszen péntek délelőttre már világossá vált, hogy itt nem pusztán taxis ügyről van szó.

- A kormány úgy reagált a demonstrációra pénteken délelőtt, ahogy egé­szen addig, a hivatalba lépésétől kezdve, politizált. Nem vett tudomást arról, hogy fényévnyire volt a társadalmi realitásoktól, és nem vett tudomást arról sem, hogy az emberek mit éreznek és hogyan gondolkodnak. Őket egyetlen dolog foglalkoztatta - legalábbis a nyilatkozataik alapján erre lehet következtetni, hi­szen bennünket sem az áremelés előtt, sem az után nem kerestek meg -, hogy a demonstráció nem törvényes, következésképpen annak feloszlatása a feladat.
Tökéletesen figyelmen kívül hagyták azt a tényt, hogy ez ekkor már távol­ról sem csak a taxisok ügye volt. Ennél azonban fontosabb, hogy azt sem vették figyelembe, hogy ma Magyarországon a rendszer ugyan demokratizálódott, de nem léteznek a normális érdekvédelmi struktúrák. Ennek pedig az a következ­ménye, hogy ha valaki egyáltalán tárgyalási pozícióba akar kerülni, akkor elő­ször mindenképpen szélsőséges nyomásgyakorlási eszközhöz kell folyamodnia. És végül nem számoltak azzal a ténnyel, hogy milyen mértékű az elkeseredés az országban és a taxisok által elkezdett blokád milyen széles társadalmi rétegek érzéseivel találkozik.

- Mi történt volna, ha pénteken délben valóban beváltja a belügyminiszter korábbi fenyegetését és erőszakkal próbálja meg feloszlatni a blokádot?

- Ebbe jobb bele sem gondolni. Mindenesetre a Szabad Demokraták Szö­vetségének az a nyilatkozata, amit pénteken kora délután kiadtunk, erre a ve­szélyre reagált. Három fő pontot emelnék ki ebből: Az egyik az erőszak eluta­sítása és felhívás a helyzet békés rendezésére. A másik: szolidaritás vállalása a demonstráció résztvevőivel. És harmadszor: megállapítottuk azt a tényt, hogy a kormány nem képes mit kezdeni a kialakult válsággal, nem képes felismerni a helyzetet, nem képes az egyedül lehetséges utat, a tárgyalások útját Választani és ebból azt a következtetést vontuk le, hogy a kormányban változások szüksé­gesek. A megfogalmazása ennek a nyilatkozatnak olyan volt, hogy nyitva ha­gyott minden lehetőséget, abból a lehetőségből kiindulva, hogy a kormányt át­alakítják; egyes minisztereket kicserélnek, egészen odáig, hogy a kormány for­mája is megváltozik.

- Ez a kormány lemondását jelenti?

-Ez a lehetőség benne foglaltatott a felhívásunkban, de ellentétben azzal, amit az MDF több szónoka és a kormány néhány tagja is állított, mi nem szólí­tottuk f el lemondásra a kormányt. És az utca népét sem szólítottuk fel arra, hogy a kormányt döntse meg. Azt mondtuk, hogy a helyzetet tárgyalásos úton kellrendezni, és azt mondtuk: a kormány nem alkalmas arra, hogy megoldja a hely­zetet, hiszen nem tud mit kezdeni a válsággal.

- Visszatérve még az előbb említett nyilatkozatra. Erre válaszként az MDF parlamenti frakciója - szintén egy nyilatkozatban - úgy reagált, hogy az SZDSZ azzal, hogy a tüntetők mellé állt, lelépett a parlamentáris demokrácia talajáról.

- Erről a megállapításról az a véleményem, hogy aki ilyet mond, az nincs tisztában azzal, hogy a polgári engedetlenség parlamentáris demokráciákban is létezik. Sőt a polgári demokrácia az egyetlen olyan politikai berendezkedés, amelyik elismeri ennek a végső tiltakozási formának a létjogosultságát. Termé­szetesen rendkívüli eszközről van szó, amelyhez csak rendkívüli helyzetben sza­bad folyamodni, és igénybevételéhez külön, speciális igazolás szükséges. Egy előre bejelentett tüntetéshez nem kell külön igazolás, ahhoz jogunk van.
Jelen esetben én úgy ítélem meg, hogy a demonstráció igazolt volt. Ezért mondtuk azt: jogosnak tartjuk a megmozdulást. És úgy ítéljük meg, hogy aki ezt kétségbe vonta, az nem érintkezett a társadalmi realitásokkal. A későbbi fejle­mények beigazolták, hogy nem értékeltük rosszul a helyzetet. Hiszen, bár a kor­mány az utolsó pillanatban tárgyalásra kényszerült, amikor a tárgyalások kiszé­lesedtek és megjelent az összes érdekképviseleti szerv a tárgyalóasztalnál, akkor a kormányt kivéve mindenki támogatásáról biztosította a tiltakozó mozgalom résztvevőit és az ő követeléseik talaján folytatták a tárgyalást.

- Elérkeztünk a tárgyalásokhoz. Mi a véleménye a tárgyalóasztalnál ülő három fél képviselőinek a hozzáállásáról, tárgyalási stílusáról?

- Talán előzetesen annyit kellene elmondanom, hogy a pénteki és a szom­bati napon, amikor a kormány leült a taxisokkal tárgyalni, nekem az volt a be­nyomásom, hogy a taxisok készületlenségét végig időhúzásra igyekeztek kihasz­nálni. Arra törekedtek, hogy mialatt az idő egyre telik, a kormánypárti tömege­ket mobilizálják és a hangulatot az utcán megfordítsák. Emellett a Televízió segítségével gerjesszenek indulatot a blokád emelőivel szemben. És, hogy ki­használják azt a meglévő szorongást és félelmet, amit ez a feszült helyzet a tár­sadalomban okoz. Hogy eljussanak egy olyan pontra, amikor a taxisokat haza lehet kergetni. Erre csak azt tudom mondani, hogy minden jel, ami abból a bi­zonyos „fekete dobozból" érkezett, arra utalt: ez volt a kormány taktikája. Hogy a dobozon belül mi történt, azt nem tudhatom.
Nagyon nagy szerencse, hogy amikor vasárnap délben az Érdekegyeztető Tanács összeült, akkor ülése az ország teljes nyilvánossága előtt zajlott le. Itt a kormány képviselői kezdetben ugyanúgy próbáltak viselkedni, ahogy feltehe­tően viselkedtek a taxisokkal szemben is a megelőző két napban. Azaz: nem voltak felkészülve arra, hogy érdemi engedményeket tegyenek, hanem részint meglehetős arroganciával léptek fel. Ez különösen igaz az ipari miniszterre, aki nagyon nagy energiát fordított arra, hogy a demonstráció jogosultságát kétségbe vonja és meglehetősen erős becsmérlő kifejezésekkel illesse a tüntetőket magu­kat, már tudniillik a tiltakozó mozgalom résztvevőit, nem a kormánypárti tünte­tőkre gondoltam. A kormány képviselői mintha azzal az utasítással mentekvolna oda, hogy mindenképpen ki kell tartani a csütörtök este hatályba lépett status quo mellett, és legfeljebb olyan engedményeket lehet tenni, amelyek ele­gendőek lehetnek ahhoz, hogy a másik fél túlzott presztízsveszteség nélkül haza mehessen. Még mindig nem úgy viselkedtek, mint akik értik azt, hogy vagy va­sárnap estig megegyezés születik, vagy Magyarországon káosz keletkezhet.

- Mit kellett volna a kormánynak tennie még péntek délelőtt, hogy ezt a krízishelyzetet már sokkal rövidebb idő alatt megoldják?

- Ezzel kapcsolatban én is csak kérdéseket tudok feltenni. Nem értem, hogy a kormány még az áremelés eló'tt miért nem kereste meg az Érdekegyez­tető Tanácsot? Miért nem vette fel a kapcsolatot az ellenzéki pártokkal? Nyil­vánvaló, hogy egy hatvan százalékosnál nagyobb áremelés, aminek súlyos tova­gyűrűző hatásai is vannak, nem rutin kormányzati intézkedés, hanem alapvető politikai jelentőségű intézkedés. Ezzel kapcsolatban viszont konszenzust kell teremteni az ország politikai életében.
Nem értem továbbá azt sem, hogy miután szembetalálkoztak a tömeges elégedetlenséggel, miért nem kerestek meg bennünket, miért nem keresték meg az ÉT-t? Tudom, hogy az ÉT pénteken egyszer már összeült, de azt is tudom, hogy az nem volt rendes ülés. Akik onnan kijöttek, azzal a meggyőződéssel jöttek ki, hogy a kormány el akarja hárítani, hogy az ügy az ÉT elé kerüljön. És miután a kormány már rájött arra, hogy erőszakkal nem lehet felszámolni az ellenállást, a taxisok kifárasztásával, manipulálásával próbált eredményt elemi. Azt gondolom, hogy már pénteken eredményre lehetett volna jutni, ha a kor­mány a tárgyalások útját választja. Sőt, az egész helyzet elő sem állt volna, ha ezekre a tárgyalásokra már az áremelések előtt sor kerül.

- Az elmúlt néhány napban többször is támadás érte a köztársasági elnök személyét. Ön hogyan értékeli az elnöknek a válság megoldásában vállalt sze­repét?

- Göncz Árpádnak történelmi érdemei vannak abban, hogy a bizony­talankodás óráiban a kormány végül be kellett, hogy lássa: nem nyúlhat erőszak­hoz. Miután ő parancsot adott arra, hogy a hadsereget a demonstráció leszere­lésére bevetni nem lehet, ezzel eldöntötte, hogy a kormány milyen erőkre számíthat, ha az erőszakos megoldás felé hajlik. Ez a parancs megítélésem sze­rint erősen befolyásolhatta a rendőrség magatartását és hangulatát is. Éppen ezért az a véleményem, hogy meghatározó szerepe volt Göncz Árpádnak az ese­mények békés kimenetelében.
Természetesen feltételezzük azt, hogy a kormány eltökélt volt a békés ren­dezésre. Miután elhangzott pénteken délelőtt az a bejelentés, hogy a kormány minden törvényes eszközt be fog vetni az utak megtisztítására, jogos az a feltéte­lezés, miszerint a kormány nem a levegőbe beszélt, hanem az erő alkalmazását fontolgatta, így nagyon nagy jelentőséget kell tulajdonítanunk Göncz Árpádnak és az általa kiadott parancsnak. Ugyanígy nagy jelentősége volt annak, hogy tár­gyalásokra szólította fel a feleket a nyilvánosság előtt és egy kompromisszumos formulát is ajánlott. Ezzel nyilvánvalóvá tette azt, hogy az elnök, aki a nemzet egységét hivatott megtestesíteni, tárgyalást és kompromisszumkeresést kíván a felektől.

- Mi lesz a blokád után? Létrejöhet-e beszélő viszony a kormánypártok és az ellenzék között?

- Itt két probléma van. Az egyikre még nem tudjuk a választ. Nem is tud­hatjuk, milyen szociálpszichológiai hatása volt ennek a három napnak. Elvben bekövetkezhet az, ami 1976-ban Lengyelországban. A kormány árat emel, a tár­sadalom pedig megismerve a saját erejét, kimegy az utcára és meghátrálásra kényszeríti a kormányzatot. Ennek következtében az emberek úgy érzik, hogy nem kell mást csinálni egy megszorító intézkedésnél, mint kimenni az utcára. Ennek a következménye az lehet, hogy előbb-utóbb vagy összeomlik a gazda­ság, vagy a kormány erőszak alkalmazására kényszerül. Mindkét esetben vége a demokráciának.
Másik lehetőség és elképzelés szerint: a magyar társadalmat most egy nagy sokk érte. Ennek következményei, hatásai lehetnek olyanok is, amelyek meg­könnyítik a szükségintézkedések bevezetését, vagyis nem lehetetlen, hogy a magyar társadalom most felismeri azt, amivel eddig nem merték szembesíteni; hogy az ország gazdasági állapota keserves, és hogy csak a kettő közül lehet vá­lasztani: vagy sok mindenről le kell mondaniuk, vagy összeomlik a gazdaság, és akkor még kenyér és tej sem lesz.
Itt csak egy dolog segíthet, egy átfogó stabilizációs program, aminek egy­be kell kapcsolódnia a gazdaság, az állami szektor gyors privatizálásával.
Ez volt az igazi vitakérdés közöttünk. A kormánypártok később is azt mondták, hogy mi rá akarjuk szabadítani a magyar népre a kapitalizmus farkas­törvényeit.
Azt gondolom, a legfontosabb az, hogy a kormány változtasson eddigi ma­gatartásán. Legyen végre világos válságkezelési programja: mondja meg végre, hogy ennek megvalósítása a társadalomtól milyen áldozatokat kíván, és ehhez kérje az ellenzék támogatását.

Kakuk György

 Taxisblokád 1990. okt. 25-28

Fórum

Fotók